Szárnyas Sárkány Rendezvény

Koncz Zsuzsa dalának sora emígyen félreértve lett titokzatos számomra gyerekkoromban. Szóból kép, képből titok. Talán nem véletlen volt ez az elhallás.

Ha pedig az elvégzett munkáimat nézzük, alapvetően mindig a dokumentálás volt a célom. Fotóztam, néha politikát, de inkább kultúrát, fotóztam színházat, a színház mostoha-zsenijét, az utcai mutatványost, és dohány és italnépszerűsítést, és modell- színész- statiszta ügynökségnek portrét. Manapság leköt a közvetlen környezetem története, amibe minden belefér, események, házak, terek, portrék, látszólag a legegyszerűbb mindennapi dolgok, automatikus, gyors kattintások, lehetőleg jó minőségben, de nem ez a végcél, a végcél, hogy az ittlét illanó pillanatokba sűrűsödött képét egy barnuló papírra mentsük, ami szintén elporlad egykor, de legalább elodázzuk az időt.
Néha csak magamnak bolyongtam, Cinkotán, Prágában, időnként Lengyelországban, és mindig megragadtak a málló vakolatok, befalazott ablakok, megtört stukkók, a múlt eldugott, szégyellt maradványai, eltűnőben, mint a macskakőn játszó árnyék. Mint régi fényképeinek arcain merengő idős ember rója rejtett, sötét szobája mélyét, jártam a hátsóutcákat. Nagy ritkán elém bukkant a múltból valami furcsa figura, kalapban, vagy zsebkendővel a fején, hatalmas esernyőt lóbálva, vagy öreg, döccenős kerékpárját tolva.

És közben kerestem, hol ágálnak a csepűrágók, az utcaszínházasok, a pillanatnak élő, furcsa, szeretnivaló különcök, a kultúra peremén élő zsenik, akik egy jobb korban királyok kegyeltjei lennének, akik talán igazabb ünnepeket rendezhetnének az egyre több cirkuszt követelő tömegeknek. De őket is csak figyeltem. Néha, mikor az orromra koppantott valami manó, sikerült olyan mozdulatukat elkapnom, amit sok „udvari” kőszínházban régen elfelejtettek már.

Gyerekkorom óta gyűlnek körém a képek. A padlás utazóládájából, a nagyi diófa komódjának recsegve sikító fiókjából, poros gerincek, sárguló könyvlapok, szakadt bőrfedelek illatát árasztó antikváriumokból. Hagytam, hogy időnként beleszóljanak az életembe.

Mára én is úgy látok, mint fogadott nagyanyám utolsó éveiben: összekeveredik a jelen és múlt, az álom és a régi képek özöne. És tavaly elmúltam ötven éves, és újra játszani kezdtem. Egy képzelt aranykor nagybajuszú keménykalapos, sétapálcás mitológiai isteneit, virágkosár kalapú istennőit támasztottam fel. Járkáljanak csak a roggyant, zöld mohás falak, matt ablakok közt, ami az ő virágkorukban még frissen vakolt volt, fényes ablakairól sikítva pucolta a foltokat az összegyűrt újságpapír. Ágáljanak a csepűrágók mitológiai tereken, mosolyogjon rájuk a hold, lepjék el sárkányok a tejutat, bolyongjanak mai Pukkok, Zubolyok nagyapáink kertjeiben, Oberon, a tündérkirály pedig széles mosollyal ügyeljen rájuk. Akkor nem lehet olyan nagy a baj.
Képek, amik voltak, képek, amik vannak. Minek is a dokumentumai?

SZÉMAN RICHÁRD TÜNDÉRVILÁGA

Dokumitológia

Avagy: Csepűrágók legendáriuma